A VI. Egyetemes Zsinat (Konstantinápoly, 680-681.) 1. pontja visszautal az első öt zsinat döntéseire, megfogalmazza a saját hittételeit, majd pedig a következő szabállyal egészíti ki az eddigieket: "És mindezek után, mi, végezetül elrendeljük, hogy nem szabad semmit sem hozzáadni mindahhoz, ami ezidáig már megállapítást nyert, mint ahogy elvenni sem szabad belőle. Másképpen nem is léphettünk volna fel." Ezzel a két mondattal záródik a zsinati dokumentum első pontja, és ezzel egyszersmind végleg lezáródik a keresztény teológia - amúgy is nagyon idézőjeles - fejlődési folyamata; mármint a keleti egyházban.
Mindez a bizánci liturgikus rendben is kifejeződik. Jelentősége folytán mind a hét egyetemes zsinatnak megvan a saját ünnepe is, azonban az első hat zsinatnak van egy közös ünnepe, mely azt fejezi ki, hogy ez a hat zsinat együttesen alkot egy kerek egész, lezárt egységet.
A kérdés ezzel tulajdonképpen meg is van válaszolva, akár le is zárhatnánk a témát.
 |
| A VI. Egyetemes Zsinat atyái |
Ahogyan a keleti egyház ellene van a dogmafejlődésnek, ugyanúgy nyugaton a katolikus egyház pedig elismeri a létjogosultságát, és él is a lehetőségével. Ennek következtében az idő folyamán egyre nagyobb lett a teológiai különbség kelet és nyugat között: míg kelet következetesen ragaszkodik a tanítás változatlanságához, addig nyugaton a tanítás folyamatosan "elfejlődik" az egykori közös állásponttól. A nyugati kereszténység képét tovább színezik a protestáns felekezetek. Nem témája a jelen írásnak, hogy számba vegye a különböző protestáns felekezetek dogmafejlődéssel kapcsolatos álláspontját, azonban már a protestantizmus megjelenése, majd pedig a protestáns felekezetek számának folyamatos növekedése is jelzi, hogy a teológiai változékonyság a protestantizmus jelenségének a lényegi velejárója.
 |
| A dogmafejlődés diagramja |
Katolikus részről 'dogmák' a zsinatok által megfogalmazott hittételek, és a római pápa 'ex cathedra' kijelentései. Mint látni fogjuk, keleten a zsinatok hittételeinél sokkal tágabb körben értelmezik a dogma fogalmát.
A 'dogmafejlődés' katolikus részről azt a folyamatot jelöli, amikor a kinyilatkoztatott hitigazságok egyre részletesebb kifejtést nyernek, értelmezésük egyre pontosabb megvilágításba kerül, anélkül, hogy eközben a tanítás alapértelme is megváltozna. A keleti egyház szemszögéből ezzel kapcsolatosan két fontos észrevételt kell megtenni.
Az egyik az, hogy a katolikus egyházban a dogmafejlődés gyakorlati megvalósulása ellentmondásban áll a fogalom elméleti definíciójával. Ugyan ennek a bejegyzésnek a katolikus teológia nem témája, de egy mondat erejéig mégis utalni kell rá, hogy például a 'filioque' betoldása nem csak árnyalja, hanem alapjában változtatja meg a hitvallás eredeti tanítását; és még számos további, a katolikus egyház által lefektetett dogmát lehetne itt példaként felhozni.
A másik fontos megjegyzés pedig az, hogy a keleti egyház a katolikussal ellentétben nem tekinti fejlődésnek a teológiai elméletek számbeli szaporodását. Még abban az esetben sem, ha egy már ismert elmélet kerül részletesebb kifejtésre; új elmélettel előállni pedig, amint láttuk fentebb, nem is szabad.
Fejlődés a hitben, a lelki életben, a teológiai tudásban csak az egyén szintjén létezik, de nem az Egyház egyetemes szintjén. Az Egyház a Fiúisten láthatatlan teste és a Szentlélekisten otthona - Isten pedig nem fejlődik, és a kinyilatkoztatás is már régen lezárult. Emberi oldalról megközelítve pedig ugyanaz a helyzet: az Isten képmására teremtett emberi természet sem fejlődik. A hit kérdéseiben egyik nemzedék sem lehet okosabb az előzőeknél, legfeljebb csak más szemszögből közelíthet ugyanahhoz a kérdéshez. János evangelista és Pál apostol teológiájából kiindulva évezredek alatt sem lehet sehova sem fejlődni, mert nem lehet meghaladni azt.
 |
| Az Egyház megkapja a Szentlelket |
Az Isteni Örök Igazság másik szegmense a kinyilatkoztatott hitigazság. Az ortodox egyház ezeket nevezi 'isteni dogmáknak'. Itt is vissza kell utalni az előzőekre: még a kinyilatkoztatást sem szabad bizonyos határokon túlmenően racionális megközelítésből, teológiai és filozófiai eszközökkel boncolgatni, mert az Isteni Kinyilatkoztatás felé akkor is feltétlen bizalommal kell viseltetni, ha éppenséggel racionálisan nem tudjuk feldolgozni azt, és így az intellektuális kíváncsiságunkat nem tudjuk kielégíteni.
A harmadik szegmens pedig egy szűkebb köre az előzőnek. Ezek az úgynevezett 'egyházi dogmák', azok a hitigazságok, melyeket az Egyház is valamilyen formában hittételként megfogalmazott a maga számára, de nem feltétlenül zsinaton. Az egyszerűség kedvéért a köznyelvben vagy a dogmatikában általában csak az 'egyházi dogmákat' szokás a dogmák fogalma alatt érteni, azonban egy pillanatig sem tévesztik szem elől, hogy ezek csak egy szűkebb részhalmazát képezik az igazi dogmáknak, a kinyilatkoztatott 'isteni dogmáknak'.
Az egyházi dogmáknak legalább három körét különbözteti meg az ortodox dogmatika.
- Önállóan is dogma, sőt, ha lehet így mondani, a legfőbb dogma a Nikaia-konstantinápolyi Hitvallás, melyet az I. Egyetemes Zsinat szövegezett meg; a II. Zsinat kiegészítette és pontosította a szövegét; a III. Zsinat pedig véglegesítette azt, megtiltva annak megváltoztatását. Majd pedig a IV. Egyetemes Zsinat - az összes addigi zsinati döntéssel egyetemben - a Hitvallás szövegének a megváltoztatását ismételten megtiltja.
 |
| A hét Zsinat ikonja, felső sorban a teremtés hét napja |
- Dogmaforrásnak számít az Egyetemes Zsinatok teológiájának dogmatikai összefoglalása, "Az igaz hit pontos kifejtése" - Ἔκδοσις ἀκριβὴς τῆς ὀρθοδόξου πίστεως, röviden 'Ekdozis'. Damaszkuszi Szent János a VI. Egyetemes Zsinat után, de még a VII. előtt írja meg ezt a minden szempontból kiemelkedő jelentőségű alapművét. Ez az első olyan dogmatikai összefoglaló az Egyház történetében, amely a teljességre törekszik, és ennek a vállalásnak eleget is tud tenni, hiszen akkor születik meg, amikor az Egyetemes Zsinatok "dogma-alkotó tevékenysége" már lezárult. Lényeges azt is figyelembe venni, hogy ez a mű nem csak a zsinatok teológiai tételeit veszi számba, hanem egységes foglalatát adja az egyházatyák részletesebb teológiájának is, bevonva azokat a dogmák körébe.
Ez lenne tehát az a három dolog, ami minimálisan bele tartozik abba, amit az ortodox dogmatika az 'egyházi dogma' névvel illet. Más szerzők még szélesebben határozzák meg ezt a kört, és dogmának tekintik a teológiai művek mellett a lelkiségi írásokat, egyes püspöki leveleket, a liturgikus szövegeket és az ikonokat is. Mindez tulajdonképpen csak nézőpont kérdése, hiszen a szentéletű atyák vettek részt a zsinatokon, ők írták a teológiai művek mellett a liturgikus szövegeket és a püspöki leveleket is, ők festették az ikonokat - tehát mindezek ugyanazt a kinyilatkoztatáson alapuló egyetemes egyházatyai tanítást fejezik ki, melynek foglalatát adja az említett Ekdozis.
A keleti egyház tehát nem igazán tesz különbséget a zsinatokon megfogalmazott dogmák, és az egyházatyák által más helyeken megfogalmazott doktrínák között, ezek teljesen egyenértékű hitigazságok. Sőt, igazából még annak sincs jelentősége, hogy az Egyház megfogalmaz-e valamit, vagy sem, mert attól az még lehet kinyilatkoztatott hitigazság, 'isteni dogma'.
Például Krisztus kettős természete az Ige megtestesülése óta hitigazság, és nem csak azóta, amikor ezt az Egyház is megfogalmazta magának a khalkedóni zsinaton. A zsinat jelentősége abban áll, hogy kiközösítették azokat, akik nem azonosultak a már korábban is nyilvánvaló hitigazsággal. Hasonlóan, Mária sem az efezusi zsinat óta Istenszülő, hanem azóta, amióta Betlehemben megszülte Krisztust... és a példákat lehetne még folytatni.
A keresztény hit kifejtésének folyamata - amit tehát nem tekintenek fejlődésnek - az Ekdozisszal és az utolsó Egyetemes Zsinattal a VIII. században lezárult. A keleti egyházban ez evidencia. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy a skizma előtt a nyugati egyházban is ez volt - illetve kellett volna, hogy legyen - a hivatalos tanítás.
 |
| Damaszkuszi Szent János |
- A 'quinisext', avagy 'trullai' zsinatot (Konstantinápoly 692.) nem önálló zsinatnak, hanem az V. és VI. Zsinatok kiegészítésének, azoknak amolyan második ülésszakának tekintik. Mindazonáltal ott csak kánoni jellegű határozatokat hoztak, dogmákat nem. Érdemes megemlíteni, hogy a zsinaton elfogadott "Apostoli kánonok" 85 pontjából I. Szergiusz pápa csak 50-et fogadott el. Ez volt az első eset az Egyház történelmében, amikor Róma egyháza tudatosan tért el Konstantinápoly, Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem egyházainak egységes gyakorlatától.
- A VII. Egyetemes Zsinat (Nikaia, 787.) sem fogalmazott meg dogmákat. A zsinat fő témája a képtisztelet helyreállítása volt. A képtisztelet mindig is evidencia volt a keleti kereszténységben. Az első ikonfestő Lukács evangelista volt, az ikontisztelet teológiáját pedig Nagy Szent Bazil dolgozta ki részletesen, amit az Ekdozis 89. fejezete foglal össze. A képtisztelet tehát már a zsinatot megelőzően is dogma volt. A zsinaton csak kiközösítették a képrombolókat, továbbá kánonnal rendelték el, hogy a tönkretett templomokban az ikonokat helyre kell állítani.
- Konstantinápolyi zsinat, 879-880. Tíz évvel korábban a császár zsinatot hívott össze ugyancsak Konstantinápolyba, melyen II. Adorján pápa is jelen volt. Kezdeményezésére a 'filioque' kiegészítés bekerült a hitvallásba, ezt azonban a keleti egyházak már akkor egyöntetűen elutasították. Tíz évre rá ismét napirendre került a téma, ahol megerősítést nyert a hitvallás eredeti szövege, a 'filioque' betoldás nélkül, valamint az előző zsinatot hivatalosan is érvénytelenítették - bár az a közös egyetértés hiányában amúgy sem hozott érvényes döntéseket. Új dogmát tehát most sem fogalmaztak meg. Érdemes megjegyezni, hogy az akkori pápa, VIII. János egyetértett ennek a zsinatnak a döntésével és a 'filioque' betoldás ellen tette le a voksát.
- Konstantinápolyi zsinat, 1094. Megerősítik Nagy Szent Bazil ikon-teológiáját, új hittételt nem fogalmaznak meg.
- Konstantinápolyi zsinat, 1341-1351. Megerősítést nyer a teremtelen isteni energiákról szóló tanítás. A tanítást Palamasz Gergely nevéhez kötik, bár ő csak előadója volt a témának, nem kidolgozója. Maga a tanítás legalább ezer évvel korábbra vezethető vissza. Az egyházatyák közül számosan foglalkoztak a témával: Alexandriai Szent Athanáz (+373), Nagy Szent Bazil (+379), Nüsszai Szent Gergely (+384), Teológus Gergely (+389), Egyiptomi Nagy Makáriosz (+390), Aranyszájú Szent János (+407), Hippói Szent Ágoston (+430), Remete Szent Márk (5. szd.), Pszeudo Dionüsszosz (+524?), Jeruzsálemi Szofroniusz (+638), Klimakosz Szent János (+650), Hitvalló Maximosz (+662) Damaszkuszi Szent János (+749). A kérdést kifejezetten krisztológiai szemszögből a VI. Egyetemes Zsinat is tárgyalta, és - a már említett 1. pontjában - dogmákat fogalmazott meg az isteni energiákról. A monotheletista és monoenergista nézeteket elítélik, és megfogalmazzák, hogy Krisztusnak két akarata, egy isteni és egy emberi, továbbá két energiája, egy isteni és egy emberi van. Azt is tudni kell, hogy maga az 'akarat' is az 'energia' egyik megjelenési formája a többi mellett. Mindezek után magától értetődő, hogy az isteni energiákról szóló tanítás az Ekdozisban is megjelenik (például a 2., 14., 36., 37., 59., 60., 63. fejezetekben). Összességében tehát az 1341-es zsinat sem fogalmazott meg új tanítást, csak aktuálisan megerősítette a régit.
 |
| A Színeváltozás - a 'teremtetlen isteni energiák' ikonja |
A fentiek tükrében tehát nem is az a kérdés, hogy a keleti egyház miért utasítja el a dogmafejlődés fogalmát. Hiszen az ismertetett tények alapján - az idézett zsinati döntés szavaival élve - "másképpen nem is léphetne fel".
Valójában az izgalmas kérdés az, hogy a nyugati egyházban mikor, és milyen előzmények után jelenik meg a dogmafejlődés gondolata; továbbá mikor és minek hatására terjed el szélesebb körben; és végül, mikor válik a katolikus egyház hivatalos tanításává is. Ez azonban már egy másik, összetett témakör.
