A keleti egyház szemszögéből ezzel kapcsolatban néhány dolgot meg kell jegyezni. Az egyik az, hogy a keleti teológia általánosságban kizárja a dogmafejlődés lehetőségét, ahogy erről korábban már szó volt, emellett azonban a Hitvallás szövegének bármiféle megváltoztatását az Egyetemes Zsinatok konkrétan is megtiltják. Továbbá a filioque-tanítás ellenében keleten felmerülnek konkrét teológiai érvek is, ezekkel azonban majd az egyik következő írás foglalkozik.
Ebben a bejegyzésben nem tárgyaljuk részletesen a filioque katolikus értelmezését sem. Mindösszesen csak arra vállalkozunk, hogy térben és időben elhelyezzük azt a dogmatörténeti folyamatot, mely eredményeként a filioque gondolata megjelent, elterjedt, majd hivatalossá is vált a nyugati egyházban.
325-ben a Nikaiában megtartott I. Egyetemes Zsinat fogalmazza meg a Hitvallást, mely úgy szól a Szentlélekről, hogy a puszta létén felül mást nem is állít vele kapcsolatban: "És [hiszek] a Szentlélekben." Mindössze ennyi. Akkoriban úgy látszik még nem okozott problémát a Szentlélek helyes - a Szentírásból is kiolvasható - teológiai megközelítése.
 |
| Az I. Egyetemes Zsinat a Hitvallással |
Nem sokkal ezek után, a nyugati egyházban Milánói Szent Ambrus (+397) az, aki először veti fel, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól is származik. Akkoriban azonban - és még hosszú évszázadokon át - erről a tanításról a keleti egyházban egész egyszerűen nem is tudtak. A filioque körüli viták eleinte nem kelet és nyugat között, hanem kizárólag a nyugati egyházon belül zajlottak.
A filioque teológiájának részletesebb kidolgozása Hippói Szent Ágoston (+430) nevéhez fűződik, aki Ambrusnak volt nagy tisztelője és követője. Ágostonnál azonban érdemes megemlíteni, hogy a saját elméletét ő maga sem tekinti dogmának vagy bármiféle hitigazságnak, hanem csak egy véleménynek a többi mellett, mely még szerinte sem feltétlenül helytálló.
Tagadhatatlan, hogy Szent Ágoston meghatározó teológusnak számít a mai katolikus egyházban. Azonban tanításának a fontossága csak a skizma után nyeri el nyugaton azt a jelentőségét, amit ma is tapasztalunk, de a skizma előtti egyházra ez nem vetíthető vissza. A kortársak Ágoston teológiájának mindössze csak azt a szűkebb szegmensét ismerték, amit a 419. évi karthágói helyi zsinat hivatalosan magáévá tett, elsősorban a Pelagiusszal folytatott vita kapcsán. Ez az a tanítás, ami miatt Ágostont keleten is az egyházatyák között tartják számon és szentként tisztelik.
Ugyanakkor Ágoston tanításának nagy része - a ma jellegzetesen ágostoninak tartott gondolatok - közel ezer éven át teljesen ismeretlen maradtak a keleti egyházban és az Egyetemes Zsinatok fóruma előtt. Nyugaton pedig, az ágostoni tanításnak egy-egy eleme amolyan búvópatakként hol itt, hol ott ugyan fel-felbukkan, de afféle egységes ágostoni teológiáról ekkor még a nyugati egyházban sem lehet beszélni, különösen nem a népvándorlás zivataros századaiban.
 |
| Hippói Szent Ágoston |
A szomszédos Galliában azonban ekkoriban még ellenzik azt, magában Rómában pedig ekkor még csak nem is tudnak róla. 649-ben a lateráni zsinaton magától értetődő természetességgel a filioque-betoldás nélkül mondják el a hitvallást, és a zsinaton sem merült fel a filioque kérdése. Sőt, megerősítik a IV. Egyetemes Zsinat döntését, miszerint az addigi zsinati döntéseket - beleértve a Hitvallást is - nem szabad megváltoztatni.
A filioque tanának időrendben következő élharcosa nem más, mint Nagy Károly (+814), a Frank Birodalom királya, majd császára, aki a hispániai vallási gyakorlatból veszi át a tanítást. Az elkövetkező időszakban jórészt az uralkodónak köszönhető, hogy a Frank Birodalom területén a filioque elterjedt és 767-től hivatalossá vált; eközben pedig maga a birodalom is folyamatosan növekszik, hívek újabb csoportjaira terjesztvén ki a tanítást.
A gyakorlatban azonban, az uralkodói tekintély ellenére sem ment ez teljesen gördülékenyen. A tények azt mutatják, hogy az olyan jelentős központok is, mint Párizs, majd csak századokkal később veszik át a filioque gyakorlatát. Korának egyik legjelentősebb teológusa, Alcuin (+804) - akit pedig maga Nagy Károly hívott a birodalmába - 789-ben levelében óvja Lyon városának híveit a filioque betoldásától, mint eretnek, szektás tanítástól.
A nyugati egyház központja, Róma is csak a IX. század elején szembesül először a filioque problémájával, annak kapcsán, hogy a Szentföldön közfelháborodást okozott a tanítás.
809-ben galliai szerzetesek zarándokútra mentek a Szentföldre, ahol a Kidron-völgyi Mar Saba (Szent Száva) Monostor látta őket vendégül. A szerzetesek a liturgián a filioque-betoldással mondták el a hitvallást, és ezzel konfliktusba kerültek vendéglátóikkal, különösen egy János nevű szerzetespappal: mindkét fél eretnekséggel vádolta meg a másikat. A keleti egyház ekkor szembesült először a filioque problémájával - évszázadokkal azután, hogy ez Szent Ambrusnál legelőször megjelenik.
 |
| A Mar Saba Monostor |
A levél több szempontból is meglehetősen tanulságos. A gall szerzetesek minden bizonnyal istenfélő, jámbor emberek voltak, ám ebben a kérdésben meglehetősen tájékozatlannak bizonyultak. Először is, nem voltak azzal tisztában, hogy a filioque egy későbbi betoldás, a Hitvallás eredeti szövege nem tartalmazza azt. Továbbá az egész konfliktusból azt sem érzékelték helyesen, hogy nem a János pap által képviselt, ott éppenséggel hivatalosnak számító tanítás, hanem pontosan az ő "eretnek" nézeteik okoztak közfelháborodást Jeruzsálemben. Ami pedig talán még ennél is meglepőbb, az az, hogy a levél tanúsága szerint a szerzetesek még azzal sem voltak tisztában, hogy akkoriban még Rómában sem fogadták el a filioque-betoldást. Rómában pontosan ennek az ügynek kapcsán, a szerzetesi levél kezdeményezésére, 809-ben veszik legelőször napirendre ezt a kérdést.
Nem kevésbé tanulságos III. Leó pápa fellépése sem az ügyben. Első körben az egész kérdést császári hatáskörbe utalja: a szerzetesek levelét egy kísérőlevéllel elküldi Nagy Károlynak. Ez már csak amiatt is meglepő, mert a pápa és a császár viszonya ekkor már nem volt felhőtlen, éppen abból kifolyólag, hogy a császár a világi hatalma mellett egyre nagyobb befolyásra tartott igényt az egyházon belül is. Ennek a pápa jelen esetben maradéktalanul eleget is tett.
A császár a továbbított levélre gyorsan reagál, és még abban az évben zsinatot hív össze Aachenbe, melyen ő maga elnököl, és a zsinat a filioque-tanítás mellett foglal állást.
III. Leó értesülve az aacheni zsinat döntéséről, elfogadja azt és kijelenti, hogy teológiai értelemben egyetért a Szentlélek Atyától és Fiútól való származtatásával - azonban a Hitvallás szövegébe mégsem engedi a filioque-t betoldani. Egy évvel később, 810-ben zsinatot hív össze Rómába, ahol erről határozatot is hoznak. A hitvallás eredeti szövegét két ezüst táblába véseti a filioque-betoldás nélkül, és kiszögelteti Szent Péter sírja mellé.
Leó pápa ezzel látszólag bölcs, kompromisszumos döntést hozott, egyensúlyozva a császári akarat és az eredeti apostoli tanítás között. A keleti egyház szemszögéből azonban ez a döntés is vitatható, ugyanis relativizálja a Hitvallás szövegének jelentését. Mert ha a Hitvallásban eredetileg az áll, hogy az "Atyától ered" akkor az a keleti egyház értelmezésében egyértelműen azt jelenti, hogy "csak az Atyától ered" és nem pedig esetlegesen a Fiútól is, ha éppen valaki úgy szeretné gondolni.
Csak valamikor a IX-X század fordulóján lesz az, amikor a perifériákat és provinciákat követően maga Róma, mint a nyugati egyház központja is, némi ingadozás után, végül elfogadja a filioque tanítását. A filioque híve voltak például I. Miklós (+867) és II. Adorján (+872) pápák, utóduk, VIII. János (+882) pápa viszont - a négy keleti pátriárkával teljes egyetértésben - ismételten a filioque ellen foglalt állást, a 879-880-as konstantinápolyi zsinat kapcsán.
A római szertartáskönyvbe csak 1014-ben kerül be a Hitvallás filioque-betoldással kiegészített szövege, a Róma városi liturgikus rendben tehát ezóta mondják a misén e szerint a Hitvallást.
A pápaság intézményének kérdése mellett a filioque volt az 1054-es egyházszakadás egyik közvetlen kiváltó oka is.
 |
| Az 1054-es egyházszakadás |
Ekkor azonban még mindig nem mindenhol használatos a nyugati egyházban sem, például Párizsban csak 1240. körültől mondják így a Hitvallást.
Végül a filioque-betoldás zsinati dogmaként, egy közel kilencszáz évig tartó vitát lezárva, csak az 1274-es lyoni zsinaton fogalmazódik meg; mely zsinatot a katolikus egyház a maga részéről egyetemes zsinatjának tekint.
Érdemes megjegyezni, hogy a zsinat egy kísérlet volt a kettészakadt egyház újraegyesítésére. Ezzel összefüggésben a keleti egyház jelen lévő görög atyái is aláírták a zsinati határozatokat, beleértve a filioque-t is. Ennek ellenére az újraegyesülés mégsem történt meg; a lyoni zsinatot pedig az ortodox egyház nem ismeri el, és a határozatait nem tekinti magára nézve érvényesnek.
A filioque további története szempontjából egy mondatig utalni kell a XVI. századtól folyamatosan megjelenő protestáns irányzatokra is. Bár az első reformátorok azzal a szándékkal léptek fel, hogy a keresztény hitet úgymond "megtisztítsák a katolikus egyház vadhajtásaitól" és visszatérjenek az apostolok eredeti tanításához - ennek ellenére a filioque jellegzetesen katolikus tanításához mégis következetesen ragaszkodnak a különböző protestáns felekezetek is.
A filioque tehát nem csak a katolikus és ortodox egyházak közti különbségként jelenik meg, hanem valóban a nyugati és keleti kereszténység közti vízválasztót jelenti: míg nyugaton mind a katolikusok, mind a protestánsok osztják a tanítást, addig keleten a khalkedóni ortodoxok (diofiziták; 'eastern orthodox'), a nem khalkedóni ortodoxok (miafiziták; 'oriental orthodox') és a keleti nesztoriánusok egyaránt tagadják azt. A filioque jellegzetes példája annak a jelenségnek, amikor a különböző keresztény egyházak és felekezetek közötti eltérések egy még mélyebb különbségre hívják fel a figyelmet: a keleti és nyugati kereszténység közti alapvető szemléletbéli különbségére.
